A védekezés ami megöl bennünket

Feldmár András: „A védekezés az, ami megöl bennünket!”

 

1k

Még több megosztás ▾

Ezo rovat 

Nem a támadás, hanem a védekezés a halálos. Szinte belepusztulunk a védelmező páncél viselésébe. A merészség, a vakmerőség, a bátorság gyakorlása az orvosság.

Hirdetés

Cofidis Egészség Hitel-Mert van, ami nem várhat

Az a felfogás, miszerint a sebezhetőség gyengeséget jelent, a legelfogadottabb és egyben legveszélyesebb tévhit, amit a sebezhetőségről gondolunk. Miközben egész életünkben igyekszünk távol tartani magunktól a sebezhetőséget, és az ellen védekezünk, nehogy túl érzelmesnek tartsanak minket, az is megvetést vált ki belőlünk, ha mások kevésbé képesek hajlandók leplezni az érzéseiket. Odáig jutottunk, hogy ahelyett, hogy tisztelnénk annak a bátorságát, aki sebezhető, inkább hagyjuk, hogy a saját félelmeink és feszengésünk miatt bíráljuk és kritizáljuk őket. 

A sebezhetőség nem jó vagy rossz dolog, se nem valami sötét érzelem, se nem feltétlenül könnyed vagy pozitív élmény. A sebezhetőség megtalálható minden érzelem és érzés mélyén, mert érezni egyszerűen annyit tesz, mint sebezhetővé válni. Ha a sebezhetőséget gyengeségnek tartjuk, úgy az érzelmeket is gyengeségnek tartjuk. Elzárkózni tulajdon érzelmi életünktől azért, mert  túl nagy a kockázat, hogy sérülhetünk, olyan, mint faképnél hagyni azt, ami célt és értelmet ad az életünknek.

A sebezhetőséggel szembeni ellenállásunk gyakran abból fakad, hogy olyan sötét érzelmekkel kötjük össze, mint a félelem, a szégyen, a gyász, a szomorúság és a csalódás – olyan érzelmekkel, amelyeket annak ellenére sem vagyunk hajlandók kibeszélni, hogy gyökeresen meghatározzák azt, hogy ahogy élünk, szeretünk, dolgozunk és vezetünk. Amit a legtöbben képtelenek vagyunk megérteni, az az, hogy a sebezhetőség a bölcsője mindazoknak az érzelmeknek és élményeknek, amelyekre áhítozunk. A szeretet, az összetartozás, a bátorság, az empátia és a kreativitás mind a sebezhetőségből születnek. Amennyiben tisztább célokra vagy tartalmasabb szellemi életre vágyunk, a sebezhetőség az út. 

A sebezhetőség nem más, mint bizonytalanság, kockázat és érzelmi kiszolgáltatottság

Felkelni nap mint nap úgy, hogy szeretünk valakit, aki nem is biztos, hogy viszontszeret, akinek nem tudjuk garantálni a biztonságát, aki megmaradhat az életünkben, de el is hagyhat minket egy figyelmeztető szó nélkül, aki vagy hű lesz halála napjáig, vagy elárul minket holnap – na, ez a sebezhetőség. És ha szeretünk valakit, akkor bizony érzelmileg kiszolgáltatottak leszünk. Igen, ez ijesztő, és igen, ez azt jelenti, hogy tárt karokkal várjuk, hogy akár bántsanak minket – de őszintén, el tudunk képzelni olyan életet, amiben nem adunk és nem kapunk szeretetet?

A legfőbb veszély, hogy gyengeségként gondolunk az érzésekre...

A könyvrészlet Brené Brown: Bátraké a boldogság címe könyvéből való, melyet Feldmár András a következő szavakkal ajánl: „Brené Brown bátorít minket, hogy gyakoroljuk a bátorságot, hogy tanuljuk meg, hogyan álljuk a sarat, és reszkírozzuk, hogy esetleg bántanak minket, hogy ne bújjunk el, ne izoláljuk magunkat a magányosság bunkerében. Brown kutatja, hogyan tanulhatnánk meg azt, amit ő »szégyentűrés«-nek nevez. Mit tegyünk, hogy ne legyünk törékenyek, ne haljunk bele a szégyenbe? Freud is, Selye János is kimondta, bebizonyította, hogy lélekben is, testben is a »védekezés az, ami megöl minket«. Nem a támadás, hanem a védekezés, a túlreagálás a halálos...”

Ha nem most akkor mikor ?

Feldmár: „Ha nem most, akkor mikor?”

 

1k

Még több megosztás ▾

Ezo rovat  – Czvitkovits Judit – 2013. 06. 05.

Megszégyenített gyermekek, szeretettől rettegő, mazochista felnőttek, és a meg nem élt pillanat: Feldmár András legutóbbi előadásán újra ébresztőt fújt.

Hirdetés

Minõségi magánegészségügy részletre-Cofidis Egészség Hitel

„Ha én nem állok ki magamért, akkor ki fog értem kiállni? Ha én csak magamért fáradozom és állok ki, akkor mit érek én? És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?” 

Feldmár András az ókorban élt talmud mester, Hillél által megfogalmazott három kérdésére építette legutóbbi előadását, melyet Most vagy soha! címmel hirdettek meg. A terem zsúfolásig telt, ezerötszáz ember volt kíváncsi a kétestés előadására, ahol a megfoghatatlan idő, a félelmetes szeretet és az életet felemésztő szégyen került a kíméletlen őszinteségű terapeuta virtuális analízisének középpontjába.

Fotó: Feldmár Intézet

Ki lehet értem, ha én nem vagyok magamért? 

Feldmár egy fájó igazsággal indít: soha senki nem tudja, hogy mit érzel, ha én hozzád érek, nem fogom tudni, hogy közben te mit érzel. Egyedül vagyunk. Csakis a magunk élményeit tudhatjuk. Te mesélhetsz a saját élményedről, de én soha nem fogom érteni. Én magam lehetek az egyetlen, akit belülről ismerek. Komolyan kell hát vennem saját magamat.

Gyerekként az ember még tudja, mi jó neki, mi nem, mit akar, mit nem… Aztán idővel, a különböző társadalmi hatások, a szülők, később a tanárok fosztják meg ettől a képességétől.

– Meleg van itt! – mondja a gyerek.
– Hülye vagy? Itt nincs meleg – vág vissza a szülő.
Elég a legegyszerűbb mondat, és a gyermek elszégyelli magát, mindenható szüleinek elhiszi, hogy nincs is meleg, és tényleg hülye – és szépen elkezdi elveszíteni a kapcsolatát a valósággal. A gyerek megtanulja nem elmondani, hogy mit szeretne, elkezd hazudni, hogy megvédje magát. Azért hazudik, mert azt tanulja, hogy saját igazsága nem elég jó. Azt mondja, amit a környezete, a szülei hallani akarnak. Miért tesz ilyet? Azért, mert egy gyermek számára fájdalmas a felismerés, hogy a szülei nem a barátai. Nem is akar tudomást venni erről, a szülő védelmében inkább elhiszi, hogy ő a rossz. Ha elfogadná, hogy a szülei nem veszik komolyan, azzal szülei ellenségekké válnának. De a gyerek nem akar szembesülni azzal, hogy a szülei nem a barátai, inkább elfedi azt, ami nyilvánvaló.

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az az ő saját vágya?

Ha én csak magamért fáradozom és magamért állok ki, akkor mit érek én?

Hillél második kérdése arra világít rá, hogy emberi kapcsolatainkban mi magunk hol foglalunk helyet, a ranglétra hányadik fokára helyezzük saját személyünket? Előbb magunkra kell vigyáznunk, utána másokra! A sorrend fontos, előbb én, utána a többiek. Ha a sorrend megfordul, az ember soha nem talál rá a boldogságra. Hamupipőke például nem tudta beteljesíteni vágyait, kellett neki egy tündér (terapeuta), aki azt mondja: Menj és táncolj! Dögöljenek meg a randa nővéreid! 

Fontos, hogy a másik segítését ne keverjük össze az önfeláldozással; attól ugyanis, hogy az ember jó önmagához, azt teszi, ami a saját vágya, még marad energiája, hogy a másikat támogassa, segítse. Nem kötelező feláldozni az életünket, de így tenni könnyebb. Milyen gyakran hangzik el emberek szájából a mondta: Én azért vagyok itt, hogy a vágyaidat beteljesítsem! – Ez nem más, mint színtiszta önfeláldozás, sőt mazochizmus. Kinek jó ez? Mit érünk azzal, ha halálunk után azt mondják rólunk, milyen jó ember volt szegény. 

Mire jó, ha feláldozzuk magunkat?
Semmire!
Felelőtlen az, aki nem vigyáz magára.
Aki nem így él, az fél!

Ha nem most, akkor mikor? 

Az ember azt hiszi, hogy ráér. De mi van, ha két perc múlva meghalunk? Márpedig a halál bármikor utolérhet. Miért olyan nehéz hát élni? Jól élni? Önmagunkkal jóban lenni? Mert félünk. Az ember éppen olyan mélyen fél az élettől és a szeretettől, mint a haláltól. Legtöbben attól rettegnek, hogy elfogadják; szeretik őket. A szeretetben ugyanis nincs kontroll. Ha egyszer átadjuk magunkat neki, onnantól minden attól függ, hogy a másik szeret-e:

– Még szeretsz?
– Igen!
– Még mindig szeretsz?
– Igen!
– És most? Most is szeretsz?

Ha szeretve vagyunk, rettegünk attól, ha már nem szeretnek. Ez egy függőségi állapot, a függés azonban nem negatív. Elvégre függünk a levegőtől, a víztől is. Függeni nem tragikus. A szeretettől sokszor azért is rettegünk, mert a Szeretlek! mögött gyakran érezzük, valamit akarnak tőlünk. A feltétel nélküli szeretet önzetlen, ha szeretlek, akkor adni akarok, azt akarom, hogy neked jó legyen, ezért cserébe nem várok semmit.

De nemcsak ettől félünk, félünk kimondani, mit akarunk valójában, félünk, hogy akkor már nem fognak szeretni. Nem lesz többé szükség ránk. Óriási különbség van aközött, hogy szeretetből vagy félelemből csinálok-e valamit. A szeretet nem bántja a másikat, a szeretet békén hagy, a szeretet nem vágy, a szeretet nem vágyik semmire, a szeretet önkéntes rabszolgaság…

Feldmár: Aki unja az életét....

Feldmár András: „Aki unja az életét, az a halált várja!”

 

333

Még több megosztás ▾

Ezo rovat  – Czvitkovits Judit – 2013. 11. 13.

Az unalom nem más, mint istenkáromlás. Aki unja az életét, az arra vár, hogy végre vége legyen, hogy eljöjjön a halál. Feldmár András háromnapos budapesti előadás-sorozatának első napja az életunalomról és a hazatérésről szól.

Hirdetés

Egészség Hitel: magas színvonalú egészségügyi szolgáltatásra

A felnőttek hajlamosak megfeledkezni valami nagyon fontosról: a gyerek mindent lát, mindent tud; a gyerek elől eltitkolni semmit nem lehet. Amikor anya és gyermeke együtt vannak, a gyermek mindent érez – úgy a tudatos, mint a tudatalatti szinten. Érzi anyját, annak minden rezdülését, ő az első, aki bemutatja neki a világmindenséget – valójában azonban ez az anya univerzuma, az ő világa, de a pici baba ezt akkor még nem tudja. Ő csak annyit tesz, hogy óriási boldogságban szopizza a tejet. Néha azonban a csecsemő eksztatikus gyönyöre megijeszti az anyát, úgy érzi, babája felfalja; és ebben a pillanatban, amikor a boldogság közepette a pici hirtelen megérzi anyja félelmét, megijed. Elkezd félni attól, ami izgalmas. Ez az a momentum, amikor összekeveredik minden. 

 Fotó: Feldmár Intézet

Színházat játszunk!

Életünk során egy csomó szerepet kapunk, például apák, férjek és főnökök vagyunk, de az, hogy kik vagyunk valójában, arról csak kevesen tudnak, s még rosszabb, hogy keveseket érdekel; a lényeg, hogy a szerepet jól hozzuk. Ha például Hamlet – aki mellesleg egy remek színész – elmegy terápiába, és a terapeuta elvár tőle valamit, akkor ő újra azt fogja érezni, megint egy szerepet kell játszania: ezúttal a jó páciensét. Hazudik inkább, nem meri önmagát adni. Valószínűleg ő is már gyerekként megtanulta, hogy aki a valós arcát mutatja, arra lesújt a társadalmi ítélet: beteg, más.

Már gyerekként felfogjuk, ha az igazat mondanánk, megbüntetnének. Nem merjük kimondani azt, ami igazán van, akik igazán vagyunk. Ezt a mintát pedig sebesen visszük magunkkal a felnőttkorba és válunk olyan emberré, aki terápiába rohan, és arra kéri a szakembert: Szerelje meg őt! Rakja rendbe! Gyógyítsa meg! Valójában azonban senkit nem kell megjavítani, csak el kell fogadni, hogy elképzelhetetlenül mások vagyunk, végtelen, kiismerhetetlen mélységű csodák. Sokan azonban nem látják a varázslatot, ehelyett saját kis skatulyáikba rakják be a másikat, saját címkéikkel jellemzik – és azt hiszik, mindent tudnak a másikról.

Ezt a lemezt játsszuk a házasságban is, amit a holtomiglan-holtodiglan fogadalomra építettünk. Pár év után, amikor azt hisszük, kiismertük a másikat, és csak a szokás működtet mindent, akkor unalmas lesz a házasság, börtönné változik. Unjuk! Azért unjuk, mert nem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy ne hazudjunk. Inkább várjuk, hogy vége legyen, hogy meghaljon a másik.

A legnagyobb büntetés: az unalom

Az unalom büntetés, mert annyit jelent, hogy várunk arra, hogy valaminek vége legyen. Az ember akkor nem unalmas, ha spontán és önmagát adja, ekkor meglepő, de ez ugye veszélyes, mert magában rejti a „beteg” jelzőt. Nem marad más, mint a biztos – ami unalmas. Egy párkapcsolatban akkor tűnne el az unalom, ha nem engednénk meg a másiknak, hogy uralkodjon felettünk. Ha így teszünk, akkor nem fogunk félni. De mi mégis félünk, félünk, ha magunkat adjuk, akkor elhagynak, elfordulnak tőlünk, dühös lesz a másik.

Amikor megijedünk attól, hogy baj lesz abból, ha kimondjuk, amit gondolunk, és elfojtjuk, elkezdünk unalmasan élni. Aki így tesz, az nem tudja, hogy a spontaneitás, a veszekedés mennyire jó tud lenni. Az adrenalinnal áll összefüggésben. Az adrenalin jó, az átalakítható dühvé és szexszé is – legtöbben mégis félelemmé fordítják át. Miért? Mert gyerekkorban azt is megtanítják, hogy nem szabad dühösnek lenni, aki dühös, azt megbüntetik. Felnőttként is ilyenek leszünk, ezt visszük tovább: dühöngeni akarunk, de nem szabad, a környezet nem tolerálja. (Mellesleg az ilyen emberekből lesznek a pánikbetegek.) Sok szakember úgy tartja, hogy a düh is betegség, meg kell tanulni kontrollálni azt. Pedig a düh egy hasznos érzelem, egy jel, hogy valamit meg kell változtatni. Ha nem dühöngünk, akkor jegyet váltunk az unalomra – vagyis várjuk a halált.

Játsszuk a sértődöttet!

Amikor a szülő a sarokba, kukoricára térdepelteti gyerekét, akkor tulajdonképpen unalomba száműzi; sok kisgyerek pedig úgy bünteti vissza a szülőt az igazságtalanságért, hogy csak azért se kel fel onnan. Az életunt emberek is pont ezt csinálják: durcásan játsszák a sértődöttet, azonban nem számolnak azzal, hogy minél tovább játsszák az áldozat szerepét a múltbeli igazságtalanság miatt, annál abszurdabb a helyzet. Milyen hülyén nézne ki, ha csak úgy, egyik percről a másikra kijönnének a sarokból! Nem, erről szó sem lehet, valahogy inkább el kell hitetniük magukkal, hogy jó ott a sarokban.

Ha azt látja a környezetünk, látják a szüleink, hogy élvezzük az életet, az azt jelentené, hogy mintha minket nem is bántottak volna, mintha nem is történt volna igazságtalanság. Sokan nem képesek ezt meglépni, inkább megvárják, hogy meghaljon az anyjuk, aki bántotta őket. Aztán mire ő meghal, lehet, hogy már olyan erős szokássá nőtte ki magát az életunalom, hogy nem is tud másképpen élni. Ez lesz az élete!

A hazafelé vezető út

Vannak páciensek, akik két énnel mennek terápiába: van a normális én, aki elviszi a rossz ént a terapeutához, hogy valahogy gyógyítsa meg. Sokan éreznek hasonlóképpen, mert valamikor, egy fájdalmas pillanatban leváltak saját lényükről. Úgy érzéstelenítik magukat, hogy otthagyják a fájdalmukat. Vannak, akik évekig járnak terápiába, de nem javulnak, mert valami megfagyott bennük. Távol tartják magukat, mert minél messzebb kerül az ember önmagától, annál kevésbé fáj, és ahogy megyünk visszafelé, közelítünk önmagunkhoz, annál jobban fáj. Pedig a fájdalom pont megfelelő motiváció lenne ahhoz, hogy megváltoztassák az életüket. 

Ahhoz, hogy visszakerüljünk önmagunkba, társaságra – egy valós barátra – van szükség, egy emberre, akit az érdekel, hogy te ki vagy, és nem az, hogy kivé kellene válnod. Olyan ember társaságát kell keresni, aki nem büntet meg azért, ha hazatalálsz. Hazatalálni annyit jelent, mint meglelni azt az embert, aki mellett nem kell a saját szabadságunkkal fizetni azért, hogy eltűrjenek. Onnan tudod, hogy valaki szeret, hogy a társaságában szabadabb vagy, mint magadban.

Sok embert a rosszindulat – a féltékenység, az irigység, a mohóság – hajt, és nem tud örülni a másik boldogságának, életigenlésének. Ez az ember pedig elég gyakran a szülő, aki ahelyett, hogy osztozna gyermeke örömében, fejbe kólintja, csak mert ő unja az életet, féltékeny, vagy épp attól fél, hogy elhagyják. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a személyünk miatt bántanak, bántottak minket. Pedig nem! Aki bánt, az mást is bántott volna. Nem a személyünkről szól. Ezt el kell fogadni, el kell siratni – és elgondolkozni azon, hogy a szarból hogyan tudunk valami jót kihozni.

Interjú Csernus Imrével

Nem akarok megmondóember lenni” – interjú Csernus Imrével

 

60

Még több megosztás ▾

Életmód rovat  Forrás:  – Nők Lapja Psziché – Akovács Éva interjúja – 2013. 11. 29.

Sokan tartanak tőle, hiszen híres arról, hogy minden gyengeséget észrevesz, és kíméletlenül szembesít vele. Új könyvében, A kiútban az Y generáció gyengeségeit, erősségeit vizsgálja.

Hirdetés

Karácsonyi ajándékok 50-90% kedvezménnyel a Bónusz Brigádon!

Psziché: Négy éve, két könyvvel ezelőtt, azt mondtad, soha többé nem írsz. Mi történt azóta?

Csernus Imre: Akkor úgy is gondoltam. Rájöttem azonban, hogy elkövettem egy súlyos hibát a könyveimben, mindig megmondtam az embereknek, merről merre menjenek, mit tegyenek. Emiatt sokan „megmondóembernek” tartottak. Nem tettem ajánlatokat, de az új kötetem az ajánlattételről szól. Egyébként már a kommunikációmban sem szeretem használni a „kell” szót.

Psziché: Akkor ez a könyv variációkat ad különböző helyzetekre?

Cs. I.: Leginkább azokra a helyzetekre, amikor ki akarok mászni egy baromi rossz életszakaszból.Amikor rájövök, hogy benne vagyok a saját poklomban, és elkezdem keresni a kiutat. Ennek a sikere pedig attól függ: ki merem-e mondani: én vagyok a felelős. Abbahagyom-e végre, hogy másra hárítom a felelősséget? Aztán jöhet a következő lépés: megfogalmazni, miért nem akartam észrevenni, mi történik.

Psziché: És ha ez sikerült?

Cs. I.: Akkor bizony rájövök, mit műveltem – kárt okoztam magamnak, ezért aztán nem szeretem magam, haragszom magamra.

Psziché: Ha rájövök, hogy hibáztam, én legfeljebb haragszom magamra, mert az adott helyzetben buta voltam, de nem feltétlenül utálom magam.

Cs. I.: Ha azt érzed, hogy „jaj, de buta voltam”, akkor valójában felmented magad a felelősség alól, mert a buta az értelmi fogyatékost jelenti.

Psziché: Akkor nem működöm előírásszerűen, mert tényleg nem szoktam utálni magam. De te nyilván sok olyan embert láttál, aki utálja magát azért, amit elkövetett.

Cs. I.: Ha valaki évekig próbálja megmenteni a kapcsolatát, és közben nem akarja meglátni, hogy a másik nem üti meg azt a szintet, amit ő elvár, és úgy telnek az évek, hogy azt érzi, megalázzák, nem szeretik – na, ekkor már önmagát is utálja. És ez maga a pokol. Hogy ebből ki tudjunk keveredni, muszáj őszintének lennünk magunkhoz.

Psziché: Veled is előfordult már ez?

Cs. I.: Évekkel ezelőtt megpróbáltam másoknak megfelelni, hogy elfogadjanak, szeressenek – akár a párkapcsolatban, akár a munkám során –, aztán kiderült, hogy ez nem működik. Rettenetes energiát tettem bele, ám ezt sosem kaptam vissza, és nem értettem, miért. Rájöttem, hogy a másik az általam befektetett energiának csak a töredékét látja.

Psziché: Mi az a rész, amit nem lát?

Cs. I.: Ezt annak az anyának a munkájával tudom leírni, aki hétvégén bevásárol, főz, megterít, majd jön az éhes család, pár perc alatt felfalnak mindent, annyit mondanak, hogy „kösz”, majd mindenki elviharzik. Az anya nagy energiát fektet ebbe a folyamatba, és a végén azon kívül, hogy „kösz”, nem kap semmit. Se odafigyelést, se segítséget. A megoldás, hogy meg kell fordítani a sorrendet: nem azt kell várni, hogy mások tiszteljenek, először magamat kell tisztelnem. Mindenki azt a tiszteletet, szeretetet kapja a másiktól, amit saját magának ad. Nem kell megijedni ettől. A mai kor embere folyamatosan a félelmeivel vívja a csatát, és gyakran belebukik. Nem az a baj, hogy fél, hanem hogy azt mutatja, nem fél.

Psziché: Korábban ez másképp volt? Tényleg csak a mai kor emberére lenne igaz ez?

Cs. I.: Mindig voltak félelmek. De a fogyasztói társadalom brutális tempója felerősítette ezeket. Manapság rengeteg felelősségteljes döntést kell hoznunk. Látod, megint itt van a „kell” szó. Mi van akkor, ha úgy állok hozzá, hogy lehetőségem van felelősségteljes döntést hozni? Abban a pillanatban elképesztő tehertől szabadulok meg.

Kik tartoznak az Y és az X generációba? A generációelmélet két amerikai szerző, William Strauss és Neil Howe nevéhez fűződik, akik több könyvet is írtak erről a témáról. X generáció: 1965–1979 között születettek Y generáció: 1980–1995 közöttiek Z generáció: 1996 után születettek  Nem kell aggódni, hogy véget ért az ábécé, a 2010 után születetteket a szociológusok „alfának” nevezik.

Psziché: Miért éppen az Y generációról írsz?

Cs. I.: Ők a jövőnk letéteményesei. Kíváncsi lettem rájuk. Teljesen más eszköztáruk van, mint a mai negyveneseknek volt a húszas éveikben. Elképesztően találékonyak, gyorsak, manipulatívak, okosak, erőszakosak, de rengeteg pajzsot használnak, és úgy megtanultak blöffölni, hogy nem látsz mögé. Az érzelmi intelligencia terén viszont nagyon bizonytalanok. Félnek a mély érzésekbe belecsúszni. Így magukat sem tudják igazán szeretni.

Psziché: Nem látom, hogy ez nagyon különbözne az X generációtól…

Cs. I.: Végül is az X az Y szülője. Ezt látta, ezt örökölte.

Psziché: Huszonévesekről beszélünk, honnan ismered őket ilyen jól?

Cs. I.: Rengeteg fiatallal vagyok körülvéve a munkám során, a pacientúrám is leginkább 18–35 év közöttiekből áll.

Psziché: Idősebbek nem járnak hozzád?

Cs. I.: Nem mernek. Nem vagyunk hülyék, mindannyian pontosan tudjuk, mivel verjük át magunkat. Ha egy középkorútól megkérdezem, hogy mióta boldogtalan, mióta érzi, hogy nem szeretik, azt nehezen viseli. Tudja, hogy hazudik magának, és nehezen tolerálja, ha én ezzel szembesítem. A fiatalok rugalmasabbak ebben, aki intenzívebben él, a fájdalomba is intenzívebben beleugrik. Apszichológusok azt mondják, hogy egy bizonyos kor után nem változik az ember, a rögzülések miatt.

Psziché: Egyetértesz ezzel? Mióta beszélgetünk, többször mondtad, miben változtál az elmúlt években.

Cs. I.: Ha nyitottak vagyunk a változásra, akkor lesz változás. De ez melós folyamat.

Psziché: A könyvedben adsz erre gyakorlatokat?

Cs. I.: Leírtam például, hogyan lehet megbocsátani magunknak. Lépésről lépésre elmagyarázom a folyamatot. Azt is, hogyan lehet leválni a szüleinkről. Nem szeretem a recepteket, de vannak olyan helyzetek, amikor szükség van rájuk. Ugyanis ezek igazából mégsem sablonok, hiszen mindig az adott ember érzései töltik ki, ezért lesznek különbözők.

Psziché: Milyen problémákkal fordulnak hozzád leggyakrabban?

„A kiút ott kezdődik, hogy a fájdalmaimat kimondom.”

Cs. I.: Párkapcsolati, családi és gyereknevelési gondokkal.

Psziché: Mi áll az első helyen?

Cs. I.: A boldogtalanság. Ha erről tartok előadást, mindig telt ház van.

Psziché: Szerinted mi ennek az oka?

Cs. I.: Először is az, hogy mindig a könnyűnek látszó utat választjuk. A másik ok, hogy a mai kor embere olyan szinten megégette már magát az érzelmi konfliktusokban, hogy lezárja a személyiségének, lelkének egy részét, és azt mutatja, hogy minden rendben, ő tényleg elégedett. Magának sem meri bevallani, hogy nincs így.

Psziché: Hogyan lehetnénk boldogabbak?

Cs. I.: A kiút ott kezdődik, hogy a konfliktusaimat, a fájdalmaimat megfogalmazom és kimondom.

Psziché: Kinek kell kimondani? Lényeges, hogy szakember legyen?

Cs. I.: Lehet egy barát is. De nézd meg, hogyan beszélgetnek a nők a párkapcsolatukról: „a Pisti olyan szemét, úgy megaláz, nem is érdemel meg”, megy a másik folyamatos szidása. Azt is lehetne mondani, hogy „rájöttem arra, hogy a Pisti azért aláz meg, mert félek kinyitni a számat, mert attól tartok, hogy kiszeret belőlem, és elhagy”. Ha kimondaná, megkönnyebbülne.

Psziché: Miért nem teszi meg?

Cs. I.: Mert elképesztő nagy a szeretetéhsége. Ha jól vagyok, szeretem magam, nem lesz égető szükségem a másik szeretetére. Nem fogok éhezni utána, nem megyek le érte kutyába, hanem elfogadom azt.

Psziché: Te most szereted magad?

Cs. I.: Jól vagyok magammal.

Psziché: Szereted magad?

Cs. I.: Igen, szeretem magam. Ebben rengeteget segített a dalai láma egy mondata. Az amerikai előadókörútján egy pszichiáter elmondta neki, hogy van egy harmincéves nőbetege, aki iszik, drogozik, mindenkivel lefekszik. Megkérdezte, szerinte mi lehet ennek az oka. Erre a láma azt mondta, nem tudja. Az orvos okvetlenkedett kicsit, hogy ő a spiritualitás csúcsa, hogy lehet, hogy nem tudja? Erre ő azt felelte, hogy „maguk itt, nyugaton mindent meg akarnak magyarázni, hogy rájöjjenek, mi minek az oka. Mi keleten azt is elfogadjuk, ha nem jövünk rá, mi az ok, de azt is, ha soha nem jövünk rá”. Rádöbbentett, hogy nem kell mindig feszegetni az indokokat, ettől pedig sok minden megváltozott bennem.

Psziché: Ez a változás a magyarázat arra, hogy elkezdtél bort készíteni?

Cs. I.: Egy ideje már kerestem a helyet, ahol jól érzem magam. Elkeveredtem Noszvajra egy hotelbe, és ott valami furcsa, boldog érzés fogott el. Rácsodálkoztam a tájra, ami épp olyan volt, mint Toscana, és nem sokkal később vettem ott egy birtokot. Hárman gazdálkodunk rajta, most egy borteraszt építünk, csodálatos kilátással a szőlőkre. Nem szeretnék kiégni, de bármennyire is odafigyelek, hogy elhárítsam a negatív energiákat, amelyek a rendelések során érnek, nem tudom teljesen megvédeni magam. A sok harag, szenvedés, fájdalom, amit ilyenkor meghallgatok, bárkit megviselne. Utaztam, olvastam, sportoltam, de valami végig hiányzott, aztán rájöttem, hogy nem elég a természetben lennem, dolgoznom is kell ott. Ha szüretelek, az nem hobbiszüret, dolgozom rendesen. A munka által közel kerülök a föld energiájához. Ez adja nekem a balanszot, amivel túlélek.

Psziché: Azt mondtad, rájöttél, hogy a „kell” szót kevésbé szeretnéd használni. Ez a munkádat is érinti? Sokan egy kiabáló, bögréjét a falhoz vágó, véleményét nagyon is határozottan közlő orvosként emlékeznek rád. Változott a terápiás módszered?

Cs. I.: Nagyon sokat változott. A kalapácsot csak azoknál az embereknél tartottam meg, akik durva manipulációs eszközöket használtak. Főleg a szenvedélybetegeknél. De ez elképesztően nyers és agresszív erő volt, sokszor nem tartottam tiszteletben bizonyos folyamatokat. Most tanulom, hogy milyen is ez. Nagyképű lenne azt mondani, hogy már tudom. De rajta vagyok az úton.

Cikkünk a Nők Lapja Psziché legfrissebb számában jelent meg.
A tartalomból: 

• A lelkünkben élő férfi
• Sárkányanyák és kicsi papucsfiaik 
• Nézd meg az anyját, kezeld a fiát! – interjú Novodomszky Évával és Papadimitriu Athinával 
• Égnek áll a hajad a stressztől? 
• Férfiélet, női sors – Müller Péter írása
• A nőiesség segélykiáltása – PCOS szindróma
• Szabadság, szerelem – teszt
• Gyógyító irodalom 

Ha szeretnél előfizetni a magazinra, itt megteheted! 

Címkék: pszichológia, Csernus Imre, önismeret, kamasz, test és lélek

Feldmár : Nem önzőség kilépni a szarból

Feldmár András: „Nem önzőség kilépni a szarból!”

 

4k

Még több megosztás ▾

Ezo rovat  – Czvitkovits Judit – 2013. 11. 15.

Miért ragadunk bele egy olyan környezetbe, ahol nekünk nem jó, ahol bántanak? Miért nem bírunk felkerekedni, és megkeresni azokat az embereket, akik szeretnek és elfogadnak minket? Miért hajítjuk kukába az életünket, és miért hagyjuk, hogy testünket felfalja egy pusztító betegség? Miért olyan nehéz megpróbálni szeretni az életet? Feldmár András budapesti előadás-sorozatának utolsó napján ezekkel a kérdésekkel szembesített.

Hirdetés

Egészség Hitel: magas színvonalú egészségügyi szolgáltatásra

Ha ma este odaülne az ágyad szélére a halál, mit mondanál neki?

„Ó, kedves halál! Jaj de jó, hogy végre jöttél!” – ujjongsz, megöleled, kézen fogod és gyorsan elsietsz vele, nehogy meggondolja magát, hiszen olyan régen vártál már rá! Vagy elkezdesz inkább alkudozni? „Gyere, játsszunk egy sakkpartit, vagy szkanderezzünk, és ha nyerek, akkor kapok még tíz évet! Oké?” – üzletelsz a halállal, mert még nagyon nem akarsz menni; agitálsz, érvelsz, ellenkezel. Aki felteszi magának a kérdést és őszintén felel rá, az pontos képet kap arról, hogy mennyire erős benne az életkedv – az élethez oly szükséges energia.

Az élet igenlése

Az élet gyakran hoz elviselhetetlen helyzeteket, néha annyira fájnak, hogy az ember inkább szabotálja az életét, kihajítja a kukába. Kutatók, akik hiszik, hogy a betegségek hátterében nemcsak testi, hanem pszichés okok húzódnak, vallják, akiknél ott az a bizonyos plusz, a legyűrhetetlen életkedv, az élet akarása, azok sokkal gyorsabban gyógyulnak; aki azonban kikukázta életét, mély traumájában pedig egyedül marad és megszűnik az utolsó szoros kapcsolat is az életében, nagy veszélyben forog: körülbelül egy év leforgása alatt kézhez kap egy halálos diagnózist, ágya szélére pedig hamarosan odaül a halál. 

Hasonló történt azzal íróval is, akinél rákot diagnosztizáltak, nem sok időt jósoltak neki az orvosok. Ebben az íróban azonban tudatosult valami: mielőtt meghal, még van valami, amit meg akar tenni, szeretné befejezni a könyvét. Mindennél jobban vágyott erre, és lánya segítségét kérte, hogy segítse őt munkájában. Amikor elkezdték írni a könyvet, a rák egyszerűen eltűnt, a férfi vágya, akarata és a lányával való kapcsolata segítette őt, felülkerekedett a betegségen. A könyvet sok hónap munka után befejezték, nyomdába került, kiadták – a férfi pedig újra kézhez kapta a diagnózist: a rák visszatért, a kaszás pedig heteken belül eljött érte. Az történt, hogy az író alkut kötött a halállal: „Előbb megírom a könyvet, aztán elvihetsz!” Megegyeztek.

A rák azonban nem mindig tűnik el örökre, gyakran túl későn érkezik az eszmélés: aki egyszer már meghozta a döntést, és kiugrott a huszadik emeletről, az már nem gondolhatja meg magát a tizediken. Hiába toppan be életébe a várt szerelem, a várt siker, ha egyszer az ugrást választotta, nem szállhat ki. Hasonló történt Feldmár András egyik páciensével is, akinél szintén kimutatták a rákot; ő már meghozta a döntést, elrugaszkodott a huszadikról; azonban nem számolt azzal, hogy nem is oly sokára – ugrás közben félúton – betoppan életébe a nagy szerelem. Hiába szerette volna visszafordítani, elkésett, már ugrott, pár hónap múlva mennie kellett.

Lépj ki a szarból!

Nem szabad megengedni, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor az elrugaszkodás mellett döntünk, helyette fel kell kutatni a vágyat, azt a mély hajtóerőt, ami miatt élni akarunk. Nem elég akarni, hogy egészségesek legyünk, vissza kell szerezni az életkedvet! Persze ez minden, csak nem könnyű, pláne nem egy olyan világban, amikor az embert úton-útfélen bántják, gonoszság és szegénység veszi körül. Mégis muszáj megtalálni a módját, hogy kitörjünk abból az ártó környezetből, ami bánt és beteggé tesz minket. Nem szabad beleragadni a rossz helyzetekbe, egy olyan ember mellé, aki nem a mi felelősségünk – legyen szó a családunkról, a párunkról. 

Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Aki bánt, nyomaszt, visszahúz, zsarol, az miért változna meg? Miért várok arra, hogy megváltozzon? Miért remélem, hogy minden jobb lesz, és nem bánt többé? Erre nagyon kicsi az esély! Nem érdemes várni, az idő rohan, útra kell kelni, és megkeresni azokat az embereket, akik szeretnek és elfogadnak. Rá kell eszmélni: abban a környezetben, ahol azon dolgoznak, hogy ne jöjjünk rá arra, hogy szabad választásunk van, és azért vállalunk felelősséget, amiért mi akarunk, ott az elnyomásunkon munkálkodnak. Ott zsarnokság van, ott nem vesznek minket komolyan. Meg kell érteni: akit bántanak, azt azért bántják, mert rossz ember mellett, rossz környezetben van, senkit sem azért bántanak, mert ő rossz! Aki engedi, hogy bántsák, azzal valószínű, hogy valamikor történt valami, egy trauma, ami azt okozta, hogy az illető megtanulta, elhitte, hogy nincs joga, ereje, hogy szabad legyen!

Szerezd vissza az életed!

Ahány ember, annyi körülmény, annyi akadály, hogy megtalálja a mélybe száműzött életkedvét. Sokan mondják, nem tudják, mit tegyenek, nem tudják, hogyan kell élvezni az életet – sokszor azonban nem is akarják ezt igazán, mert nem tudják, mi az az akarat. Lehet, hogy gyermekként annyira nyomták őket hátulról, hogy nemhogy előre menni, elindulni, de inkább hátrálni, fékezni tanultak meg. Felnőttként ezekből az emberekből hiányzik a motiváció, megtanulták, hogy apu és anyu tudják, mi a helyes irány. 

Aztán ott a súlyos megfelelési vágy, az elérhetetlen ideák, a bűntudat, amelyek – úgy hisszük – mindenek felett állnak, elnyomhatatlan zsarnokként irányítják a döntéseket. Ezeket el kell engedni, ki kell nevetni, meg kell ölni, és tudatosítani: Senki más nem fontos, csakis én, minden ember kívül van, én vagyok az egyetlen, akiért felelős vagyok, mert csakis és kizárólag én tudhatom, hogy mit érzek, mi jó nekem. És ez nem önzőség. Nem önzőség kilépni a szarból. Ha valami szar, akkor miért maradnánk benne? Persze a szart már ismerjük, de rengeteg hely van a világban, ahol aranyat is lehet találni – miért tapicskolnánk hát tovább a kakiban? El kell indulni, méghozzá mélységes hálával a szívünkben, örülnünk kell annak, hogy élünk. Az idő szorít!