Egy letűnt korszak hősei --avagy hova lettek értékeink ?

Akik 1990 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! Gondolj csak bele, akik 1990 előtt születtek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, a gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval. És mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi. Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz.

MI NEM NAGYON UNATKOZTUNK, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki! Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk, gyerekeknek! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.

ÉTKEZÉSI SZOKÁSAINK Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MC-Donalds-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk csak az iskolai menzára.. És mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont Bedeko-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük, és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt.

VOLTAK BARÁTAINK! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek minket. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülők autóval… Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.

A SZERELMET nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni.

HA EGY TANÁR nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel, nem pereltük be és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a KÖTELESSÉG, a BŰNTUDAT, a JÓÉRZÉS, a FELELŐSSÉG. Ismertük ezeknek a szavaknak a MÉLYSÉGÉT.

EZEK VOLTUNK MI! Hősei egy kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak.

A társfüggés okai

http://www.origo.hu/egeszseg/20150304-szeretsz-tehat-letezem-a-tarsfugges-misztikus-vilaga.html

Sokszor első pillantásra érthetetlennek tűnik, miért maradnak benne emberek olyan kapcsolatokban, amelyekben lelkileg és fizikailag is kínozzák, gyötrik őket. Csak tűrnek és tűrnek. A hétköznapi élet Teréz anyái? Vagy a fájdalomküszöbük van magasabban? Az együttérzés és az önfeláldozás határai emberek millióinál mosódnak össze, jelentős népegészségügyi problémát teremtve ezzel. 

Örökös bűntudat

Éveken át tűnődhetünk azon, hogy miért panaszkodik állandóan az egyik barátunk úgy a párkapcsolatára, hogy közben semmit sem tesz a helyzet javítása érdekében. Talán már verekednek is, mégsem lép ki a rossz kapcsolatból. Évtizedekig megfigyelhetünk olyan párokat, ahol az egyiknek alkohol- vagy drogproblémája van, ami miatt a másik borzasztóan érzi magát, iszonyatos kínokat és szenvedést vesz magára, de a helyzet mégsem változik, benne marad a kapcsolatban, és a párja sem tud "lejönni a szerről”. Vagy néha az is beugorhat, hogy vajon miért én kértem elnézést a boltban, ahol tévedésből rosszul adtak vissza. 

hirdetés

Számos párkapcsolatban érvényesül az önfeláldozó attitűd, amely a rossz kapcsolatból való kilépés akadálya lehet

Forrás: Lantos Gábor

Ilyenkor talán valami vigyorféle fagy meg a szájunk szegletében, és nem értjük, hogy lehettünk ilyen mulyák, miért nem mondtuk meg végre egyszer jól a véleményünket. Miért mi érezzük rosszul magunkat a pénztáros vagy a könyvelő tévedése miatt. Amikor a vízszerelő leszúr, hogy micsoda mesterrel dolgoztattam korábban, és most neki milyen ramaty helyzetet kell megjavítania, már egyenesen sajnálom a szakit, hogy latba kell vetnie a tudását és energiáit, azaz fárasztom a mestert, és joggal panaszkodik nekem. Aztán persze jó mélyen magamba nézek, hogyan lehettem olyan meggondolatlan, hogy nem ezt a mestert hívtam már korábban is, talán még le is hülyézem magam, „ohne zsanér”.

Az önfeláldozás mint népegészségügyi helyzet

Közös a fentiekben, hogy valami roppant különös módon nem az érzi magát rosszul, aki a tévedést, hibát, sértést, agressziót elkövette. Inkább a károsult (vagy áldozat, ha jobban tetszik) gondolja azt, hogy bizonyára ő tett rossz fát a tűzre, és most mindent meg kell tennie, hogy helyrehozza a hibát. Akár önfeláldozónak is nevezhetjük a magatartását. Bizonyos idő után eljut a tudatunkig, hogy a szó, önfeláldozó, valójában mit is takar. Szó szerint azt, hogy az illető feláldozza énjét a másik érdekeinek oltárán. De nem ilyen lírai a helyzet.

Az önkéntes alávetés súlyos mentális problémákat okozhat

Forrás: Thinkstock

A saját érdekek figyelmen kívül hagyása, a másik kényének-kedvének való önkiszolgáltatás súlyos mentális problémákhoz vezethet. Az Egyesült Államokban az ezredforduló tájékán 40 millió emberre tették azok számát, akik a társfüggőség pszichológiai jelenségében szenvedtek. Egyes szociológusok és pszichológusok azt állították, hogy ez a tanult magatartás teljes mértékben behálózza az észak-amerikai társadalmak szövetét, mivel a társas érintkezés egyik alapvető formája. A pszichológiai kutatások pedig a depresszióval hozták kapcsolatba a társfüggés személyiségjellemzőit.

A személyiség működése problémás

A társfüggés jelenlegi meghatározásában olyan személyiségről van szó, aki roppant alacsony önértékeléssel rendelkezik. Ez odáig fajulhat, hogy az illető már nem bízik meg sem a saját érzékelésében, sem pedig a saját magán belül keletkező érzésekben, inkább valaki „okosabbra és tapasztaltabbra” hagyatkozik. Továbbá nem mutatja ki a negatív érzéseit, érzelmeit, sőt egy kedvező, pozitív álarcot mutat a külvilágnak, amelyben maga is a végletekig hisz, és kifejlődik benne a hamis önazonosság. Egész egyszerűen az illető nem az, akinek mutatkozik. Egyáltalán nem érzi jól magát a legfontosabb társas kapcsolataiban, de olyan kiválóan eljátssza, hogy saját maga előtt is hihetővé válik.

A társfüggő embernek alacsony az önértékelése, ezért gyakran másnak mutatja magát, mint aki valójában

Forrás: AFP/Robin Utrecht

Tökélyre fejleszti a rejtőzködés művészetét, még maga előtt is rejtve maradnak igazi érzései, hangulatai. Valójában már az érzéseinek az azonosítása és kifejezése is problémákba ütközik, talán még szavai sincsenek nagyon a hangulatok, érzelmek elmondására. Igen szerencsétlen módszereket használ az állandósult stresszének csökkentésére, ha egyáltalán alkalmaz ilyeneket, hiszen a fő dolog mindig a másik. Nincs is joga stresszesnek vagy fáradtnak éreznie magát, amikor a másik szenved! Már ebből is kikövetkeztethető egy másik tulajdonsága, a személyes szabadság, önrendelkezés (autonómia) elég komoly hiánya. Hogyan is rendelkezhetne maga fölött, ha a társára, a másikra kell (!) figyelnie, nem a saját szabadsága a fontos… Ráadásul felelősnek érzi magát a másik állapotáért, biztos abban, hogy ő tett valamit, ami miatt a partnere rosszul érzi magát (iszik, füvezik, panaszkodik, kritizál, szitkozódik vagy verekszik).

Gyenge énhatárok

Az ilyen típusú személyiségnek igen gyengék az énhatárai. Az énhatár egy igen sokat kutatott pszichológiai téma, ha nagyon leegyszerűsítjük, annyit tesz, hol kezdődöm és érek véget, illetve hol kezdődik és ér véget a másik – igen, akár fizikai, akár pszichés, illetve egyéb vonatkozásban. Nem véletlen, hogy felelősnek érzi magát mindenért, ami a másikkal történik, hiszen az énhatárai nem érnek véget a saját személyénél, vagy másokat enged be a határai mögé.

hirdetés

Az alávetés és az állandó megfelelési kényszer súlyos és tartós stresszes állapotot alakíthat ki

Forrás: Thinkstock

Például egy roppant hétköznapi helyzetben hogy érzem magam: otthon hagyta a párom a mobilját, emiatt dühöng, hogy lemarad fontos hírekről, eseményekről, találkozókról, nos, mi hatol el hozzám az ő dühéből? Arra gondolok, hogy miért volt ilyen marha, amiért nem vette magának a fáradtságot ellenőrizni indulás előtt a mobilját, vagy bizony azon tépelődöm, hogy ez már ezerszer előfordult, igazán segíthetnék neki. No, de miben? Megváltozni? Vagy az ilyen helyzeteket elkerülni? Esetleg az ilyen helyzeteket az irányításom alá vonni, és akkor nem lesz baj?

Csak valaki mással együtt

A másik jóváhagyásától, pozitív véleményétől, mondjuk ki, szeretetétől való függés természetesen e személyiség középpontjában áll. Sarkítva fogalmazva ez az ember egyedül nem is létezik. Igen rosszul tűri az elválást, kapcsolaton kívül szó szerint megszűnik, rosszkedvű lesz, csak bolyong a világban, és nagyon igyekszik a kapcsolat (legyen az bármennyire szerencsétlen vagy káros a számára) helyreállításán. Vajon szemet szúr-e nekünk az egyik barátunk, akinek ha visszatekintünk a felnőtt életére, az látható, hogy életében egy hónapnál nem töltött több időt pár nélkül? Felmerül-e az ilyen esetben a társfüggés?

A kölcsönös elfogadás, megbecsülés és szeretet a hosszú párkapcsolat alapja

Forrás: Videa

Sietek megjegyezni, hogy a pszichológiai jelenségekkel kapcsolatban már nagyon régóta nem úgy gondolkodunk, hogy vagy van valami, vagy pedig nincs. A fekete-fehér szemlélet helyett egy folyamatos vonalat képzeljünk el, aminek a két végpontján helyezkedik el a totálisan társfüggő, valamint a teljesen autonóm személyiség. Ilyenek persze nincsenek, valamennyiünk tulajdonságait, személyiségjellemzőit e folytonos vonalra rakhatjuk fel úgy, hogy ki mennyire áll közel, illetve távol az egyik vagy a másik végponttól.

A párkapcsolatokban előfordul, hogy valaki teljesen aláveti magát a partnerének

Forrás: Thinkstock

Ez a kis feladat gyorsan, élőben is elvégezhető. Kijelölöm a nappali egyik sarkát a társától mindent elfogadó, magáról abszolút mértékben lemondó, semmilyen érdekek által nem vezérelt személyiség végpontjának. A nappalim ezzel ellentétes sarka pedig legyen a senkitől és semmitől nem függő, totálisan önálló működés másik végpontja. Hová helyezem magam e két végpont között? Vonz-e valamelyik sarok jobban, mint a másik? És ha már itt tartunk, szeretnék-e az elfoglalt helyemen változtatni, mondjuk egy éven belül?

A társfüggőség jelei     

Vannak-e jelek, amelyek arra utalhatnak, hogy netalántán társfüggő kapcsolatban élek, esetleg az életem más területén vagyok függő másoktól? Íme egy kifejezetten nem tudományos célzattal összeállított lista a témában publikáló amerikai szerzőktől:

• lehetővé teszem a partnerem egészséget károsító szokásait. Ráadásul azok az én egészségkárosító magatartásomat is támogatják;
• akkor is segítek, ha kifejezetten kérték, hogy ne. Kényszeresen segítek;
• a kölcsönös kapcsolati fejlődés, növekedés helyett a résztvevők állapota inkább rosszabbodik;
• úgy érzem magam, amilyen a partnerem hangulata;
• azt érzékelem, hogy a partnerem gyakorta negatív véleményt alkot rólam, de nem szólok vissza, inkább magamban vacillálok, hogy vállaljam-e az összezördülést vele, vagy inkább tartsam meg magamnak a véleményemet;
• ha mégis kirobban a harc, nagyon gyorsan visszavonulok, és elnézést kérek;
• gyakran érzem magam alacsonyabb rendűnek, csököttnek, sérültnek, amit a partnerem meg is erősít bennem;
• bagatellizálom a szükségleteimet, elfojtom az érzéseimet a kapcsolatban;
• szégyenkezést élek meg, ha arra gondolok, valójában mi is folyik a kapcsolatunkban;
• a legkisebb kritikai megjegyzést, akár egy véleményt is azonnal magamévá teszem, és azon agyalok, miben lehet igaza a vélemény megformálójának;
• akkor is a saját magatartásomat teszem felelőssé, ha kiderül, a másik magatartása nehezítette meg a helyzetet;
• próbálom eltussolni mások hibáit;
• többet, jobbat, gyorsabbat csinálok, mint ami el van várva tőlem, hogy elismerést arassak, pl. munkahelyi kapcsolatokban;
• kényszert érzek arra, hogy mások szükségleteinek megfeleljek, holott valójában nem is tudom, mire van szükségük;
• manipulálgatom mások válaszait, nem tudom elfogadni azokat névértéken;
• ha szeretet kapok, arra gyanakszom, vajon megérdemeltem-e;
• meg akarom változtatni a partneremet;
• lehetővé teszem másoknak, hogy használjanak engem vagy az energiáimat;
• szavak szintjén megfigyelhető a számos „kell” és „kellene” állítás, tehát nem magam élem ez életet, hanem a külső körülményeim;
• gyakori kínokat élek meg az intimebb helyzetekben (nem csak a szexre gondolok), mert rettegek, hogy mit fog mondani rólam a másik, hiszen nem tudom magam védeni (a gyenge énhatáraim miatt).

A fentiekben találhatók ellentmondásos elemek. De az élet már csak ilyen. A másik felett való kontrollra törekvés miért jelezhet mégis a társfüggőség irányában? Hiszen a felszínen én akarok felülre kerekedni, ugye, aki az irányító, az van felül, nem?! Igen ám, csak hogy a társfüggőnek azért kell a kontroll, hogy biztonságban érezhesse magát, nem pedig azért, mert valóban szüksége van a vezető szerepre. Talán gondoljunk egy alkoholista párjára, aki úgy „segít” az alkoholistának, hogy meghatározza neki, mikor kaphatja meg a napi betevő italmennyiséget.

Nők vagy férfiak?

A fenti példa nem véletlen. A társfüggőség pszichológiai vizsgálata az 1970-es évek közepétől indul, szinte kifejezetten alkoholistákkal együtt élő nők viselkedésének megfigyeléséből. Volt is egy olyan nézet, miszerint a társfüggőség inkább sújtja a nőket, mint a férfiakat. A nők nagyobb kitettségét felvető statisztikát cáfoló irodalom azt hangoztatja, hogy a kapcsolatokon belüli bántalmazás ugyanannyira érheti a férfiakat, mint a nőket. Elvileg valóban mindkét nem felvehet olyan személyiségjellemzőket, amelyeket a fentiekben leírtunk, és amelyek elvezethetnek a társfüggőséghez.

A bántalmazó kapcsolathoz ragaszkodás az énfüggés tipikus példája

Forrás: Thinkstock

Elvileg igen, de pl. a klinikai gyakorlat mást mutat. (Talán még elvileg sem, hiszen a személyiség jellemzőinek kialakításban a társas együttélést alapvetően és nem tudatosulóan meghatározó nyugati normák, elvárások továbbra sem mutatnak szimmetriát.) Bántalmazó kapcsolatban élő nőkkel bizony lehet találkozni a mai magyar pszichiátriákon. Ellentétben a férfiakkal, akiknek statisztikailag szinte ki sem mutatható milliomoda keres fel pszichológust azzal, hogy társfüggőséggel küszködik. Talán mert a férfiaknak erről nagyobb szégyen beszélni? Mert férfi létére ki akarná elismerni, hogy például ő egy papucs? Elképzelhető, de e vélekedések semmiképpen sem számítanak reprezentatív mintának. Persze a pszichiátriai előfordulást is lehet bagatellizálni, attól még a pszichológusi tapasztalat az marad, ami: szomorú. Nézzük is meg, melyek a szakirodalom által felvetett okok a társfüggőség kialakulásának hátterében.

Keresd a családot

A szakirodalom legkövetkezetesebben a nem jól működő családi kapcsolatokat és a kártékony családi „hangulatot” említi oki tényezőként. A mindent megmondó, parancsoló, ellentmondást nem tűrő szülői stílus elvezethet a társfüggéshez. Sok kutatás azt láttatja, hogy a rosszul működő, stresszes, leterhelt családokban a társfüggőség egyfajta eszköz, illetve stratégia a stresszel való megküzdésben, és a következő generáció tovább viszi a stresszkezelés e mintáját. Ehhez a mintához az is szükséges lehet, hogy az eredeti családban a problémákat nem kezelték nyíltan, nem volt igazi kommunikáció érzelmekről és érzelmi szükségletekről.

A családi környezet döntő hatású a személyiség fejlődésében

Forrás: Thinkstock

Maga az érzelem kifejezése is már problematikus lehetett, egész egyszerűen nem beszéltek a családban arról, hogy ki hogy érzi magát. A leggyakrabban valóban az alkohol vagy drogproblémákkal küzdő szülők gyermekeinél írták le a társfüggő személyiség kialakulásának lehetőségét. A gyerek valóban megtanulhatja, elsajátíthatja a (kényszeres) segítő szerepet: mentsük meg aput/anyut. Ezt igazán sokszor gyakorolhatja, megerősítheti felnövekedése ideje alatt. Nagyon nehéz az ilyen megfigyelt, eltanult és fenntartott mintákat módosítani, az önfeláldozó sémát esetleg valami építőbb jellegű mással helyettesíteni.

Fejlődési lehetőségek

Mégis van remény. Elsődleges feladatnak tűnik az asszertivitás, a saját érdekek mellett való konstruktív kiállás fejlesztése. Ezt mind egyénileg, mind pedig csoportos tréning formájában is gyakorolni lehet. Az önértékelés és önszeretet fejlesztése pszichoterápiás feladat, ami nem rövid út az önismeret ösvényén. Egyrészt szerencsés érzelmi, pszichológiai tudást szerezni saját magunkról. A saját működésünkre való rálátás képessége fejleszthető, folyamataink monitorozása gyakorta ad olyan tudást, amiről bátran kijelenthető, hogy életünk legfontosabb tudása. Másrészt olyan társas készségek kialakítása, majd begyakorlása is szükségesnek tűnik, amelyekből eleddig igazán keveset sajátítottunk el más „készségek” sajnálatos előnyére.

A párkapcsolatok minőségét döntő módon befolyásolja a párok személyiségszerkezete

Forrás: Facebook/Aktív

A társfüggőség esetében is elmondható, hogy az ezzel küszködők bizonyos mondatokat, mimikát, probléma felismerést és elemzést egész egyszerűen nem gyakorolnak a társas helyzetekben. Pl. a nemet mondás képességére már egyéb mentálhigiénés területen is nagy hangsúlyt helyeznek (stresszkezelés), de a társfüggőknél nem lehet elégszer hangsúlyozni ennek a képességnek a hasznos mivoltát. Igen, ez is tanulható. A napjainkban felfutó mindfulness mint a tudatos jelenlét gyakorlásának művészete egyebek között azt tanítja, hogy képesek vagyunk a jelen pillanatában benne maradni, és nem azt kérdezgetni folyton magunktól, hogy „mi lesz, ha majd…”. A mindfulnesstréningek Magyarországon ma még kevéssé elérhetőek, de már folyik a honi képzés is.

Szóval, lehet mit tenni. Tény, hogy az első lépés mindig az, hogy a társfüggő felismerje, így nem mehet tovább. És az is igaz, hogy a barátok, a környezet is tud abban segíteni, hogy értő visszajelzésekkel a társfüggő eljusson az első lépésig.

Az önmeghaladás

Miért fontos, hogy kilépj a megszokott kerékvágásból?

Az önmeghaladásból fakadó erő azt jelenti, hogy képes vagy a folyamatos fejlődésre összhangban az életterveddel, ezért olyan célokat tűzöl magad elé, amelyek megvalósításához a kényelmi zónádon túlmutató erőbefektetésre van szükséged. Az ilyen célok eléréséhez nem elegendő az eddig megszerzett tudásod és tapasztalatod. A célod elérése során új tudásra és új tapasztalatokra teszel szert, amik ugrásszerű előrelépést jelentenek számodra.

Az önmeghaladáshoz bátorságra van szükséged

Ez egy olyan lépést jelent számodra, amivel az életed ismeretlen területére lépsz rá, amiről sem térképed, sem útmutatásod nincsen.  Olyan ez, mint a Himalája csúcsainak meghódítása, amihez eltökéltségre, komoly felkészültségre és önfegyelemre van szükséged. Az önmeghaladás erőt próbáló kihívás és önismereti felfedezés is egyben. Megismerheted mire vagy képes még, milyen rejtett adottságokkal rendelkezel, amiket kiaknázhatsz és tovább fejleszthetsz.

Az önmeghaladás olyan, mint egy kincskereső túra, kell hozzá kalandvágy, ami megtöri az életed normális kerékvágását. Az életed hétköznapi menetében elegendőek az eddig megszerzett képességeid, nincs semmilyen kihívás. A tudósok, úgy tartják, hogy az elme képességeinek az átlagos ember is alig a tíz százalékát használja ki. Az önmeghaladás a tíz százalék feletti tartományba vezet téged.

Azok az emberek, akiket zseniálisnak tartasz, abban különböznek az átlagtól, hogy volt bátorságuk túllépni a korlátaikon és tágítani a határaikat. Az életfeladatod betöltéséhez nem elegendő ha csak végig csordogálsz az előre kijelölt mederben. Folyamatosan új utakat, új lehetőségeket is fel kell fedezned, amiben kipróbálhatod és kiteljesíted magad. A folyó feladata is akkor teljesedik ki, amikor torkolatában végül eléri a végtelen óceánt.

A depresszió az önmeghaladásból
fakadó erő hiánya

Amikor az életedből hiányzik az önmeghaladás vágya, akkor úrrá lesz rajtad a depresszió. Egy olyan lelki betegség, ami rámutat a belső erő kifejtésének hiányára. Energiahiányos, fáradt és lehangolt leszel. Úgy érzed, hogy nincs az életedben semmilyen értelem. Ezt az értelmet neked kell odatenned a nagyívű célkitűzéseiddel.  Ha nem fejlődsz, akkor folyamatosan hanyatlasz, leszálló ágba jut az életed.

A depresszió nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem egy hosszan tartó folyamat eredménye, aminek során az életed egy túlélési vegetációvá alacsonyul. Ha a munkád csak azért végzed el, hogy legyen mit enned, innod és legyen fedél a fejed felett, akkor az életed fantasztikus lehetőségét pusztán a túlélésért folytatott harccá degradálod. Néhány ezer évvel ezelőtt az ember fejlődésének legfontosabb feladata volt, hogy megvívja a fennmaradásáért vívott csatát. A fejlődésünk egy olyan pontra érkezett, amikor magasabb szintű feladatok betöltése felé kell fordulnunk és nem csak testileg, de lelkileg és szellemileg is fel kell fedeznünk és tovább kell fejlesztenünk önmagunkat.

Ha elutasítod a fejlődést, akkor az életed természetes rendjére mondasz nemet

A depresszió kezelésének egyetlen módja az önmagadon túlmutató célkitűzés és a folyamatos fejlődés. Minden nap erőt kell kifejtened, ami nem pusztán fizikai, hanem lelki és szellemi erő is. A test megcselekszi, a lélek megtapasztalja, a szellem pedig megtervezi a feladatot, ami a fejlődésedet szolgálja. Ha bármelyik szinten elutasítod az ehhez szükséges erő befektetését, akkor a depresszió kényszeríti ki azt.

A döntésid elodázása, vagy átruházása az önmagaddal szembeni felelõsségvállalásod elutasítása .

A szíved mélyén pontosan tudod mit kell tenned, de félsz felvállalni az ezzel járó változás felelõsségét. Amikor mások kezébe teszed a döntésed a saját érzéseid hagyod figyelmen kívül és megpróbálsz megfelelni a veled szemben támasztott elvárásoknak.

Nincs döntésképtelen ember. Ha nem tudsz dönteni az azért van, mert félsz a döntésed következményeitõl. Pontosan tudod, hogy mit kell tenned és azt is tudod, hogy az a lépés átírja az egész életed, de te nem akarod ezt a változást, mert attól félsz, hogy mások vagy éppen te magad sérülni fogsz miatta.

Amikor az életed végén visszatekintesz majd erre a pillanatra vajon mit fogsz gondolni, érdemes volt lemondni a vágyaidról csak azért, hogy ne bánts meg másokat?

Miért hozol nehezen döntéseket?

A döntésből fakadó erő azt jelenti, hogy felismered az életedben a fontos fordulópontokat és képes vagy az életterveddel összhangban azt a lehetőséget választani, ami a legnagyobb fejlődésedet szolgálja. A döntés képessége, mindig a szíved mélyről, az érzéseid felismeréséből táplálkozik. A tudatos döntés nem a külvilág elvárásainak vagy társadalom normáinak kíván megfelelni. A szívből jövő döntéseddel kifejezed az életterved megvalósítása iránt érzett felelősségedet és elkötelezettségedet.

Az igazi döntés nem félelemből, hanem belső meggyőződésből születik.

Nem kétkedésből vagy hezitálásból, hanem egy belső vágy megszólalásából jön létre. Amikor tudatos döntést hozol, olyan érzés tölt el, mint amikor szerelemes leszel. Ez a belső meggyőződés nem hagy maga után kétségeket. Az ilyen döntés hatására elemi erővel veted bele magad az előtted álló helyzet kínálta lehetőségbe. Olyan, mintha nem is kellene döntened, pusztán egy belülről érkező hívásra felelsz. A döntésed ennek a hívásnak az elfogadása.

A szívből jövő döntés nem racionális. Ahogy a szerelemre sincs racionális magyarázat, úgy ezt sem lehet észérvekkel megindokolni. Amikor a legcsekélyebb kétség is felmerül benned egy döntési helyzetben, akkor teljesen bizonyos lehetsz abban, hogy a döntésed nem az életterved megvalósításának irányába visz téged. A szívből jövő döntés éppen annyira egyértelmű mint a nappal és az éjszaka változása. Semmi sincs ami egy csepp kétséget ébreszthetne annak valóságában.

A szívből jövő döntésed hatására egy visszafordíthatatlan változást indítasz el

Egy fordulópontot teremtesz, ami a fejlődésed következő szintjére repít téged. Egy ilyen döntés kockázatvállalást kíván tőled, ami megváltoztatja az egész életed. A hívás, ami döntésre késztet egyszerre kelthet félelmet és legyőzhetetlen izgalmat. A döntésed abban áll, hogy megengeded e magadnak, hogy a félelmed helyett a szíved szavát kövesd.

Minden döntési helyzet az életedet formálja és az életterved megvalósítását szolgálja. Minden döntést szabad akaratból hozol meg. Dönthetsz úgyis, hogy letérsz az utadról, de akkor vállanod kell ennek minden következményét. Az, hogy ebben a pillanatban ebben a testben és ilyen körülmények között éled az életed egy korábbi döntésed következménye, még akkor is ha nem vagy tudatában ennek.

A döntésképtelenség a fejlődés elutasítása is egyben

Amikor döntési helyzetbe kerülsz biztos lehetsz abban, hogy meghatározod vele az életed további alakulását. Akkor kell jelentős döntéseket hoznod, amikor a döntésed egy fejlődési ugrást is hoz számodra. Nem az a jelentős döntés, hogy piros vagy fehér cipőt vegyél e. Sok esetben még az sem számít jelentős döntésnek, hogy milyen autót, lakást vásárolsz vagy hová utazol el.  

Az igazán jelentős döntéseket egy krízis helyzet előzi meg, ami felhívja a figyelmedet a változás és a döntési helyzet kikerülhetetlenségére. Szeretnél minden lehetséges módon racionális magyarázatot adni az egyik vagy másik alternatíva mellett, hogy ezzel támaszthasd alá a döntésed helyességét. Igyekszel másokat is bevonni a döntésedbe, mert úgy gondolod, hogy ők nálad objektívebben látják a helyzetet.

A döntésid elódázása, vagy átruházása az önmagaddal szembeni felelősségvállalásod elutasítása

A szíved mélyén pontosan tudod mit kell tenned, de félsz felvállalni az ezzel járó változás felelősségét. Amikor mások kezébe teszed a döntésed a saját érzéseid hagyod figyelmen kívül és megpróbálsz megfelelni a veled szemben támasztott elvárásoknak.

Nincs döntésképtelen ember. Ha nem tudsz dönteni az azért van, mert félsz a döntésed következményeitől. Pontosan tudod, hogy mit kell tenned és azt is tudod, hogy az a lépés átírja az egész életed, de te nem akarod ezt a változást, mert attól félsz, hogy mások vagy éppen te magad sérülni fogsz miatta.

Egészen addig a pillanatig, míg végül elhatározásra jutsz egyre nyomasztóbb teherként nehezedik a válladra a döntésed súlya és óriási energiát von el tőled. Sokkal többet ártasz magadnak a késlekedve vagy egyáltalán nem meghozott döntésekkel, mint a határozottan, de esetleg rosszul meghozott döntések miatt. A döntés soha sem akkor születik meg, amikor kimondod, hanem, amikor az első lépést megteszed az új úton.

A védekezés ami megöl bennünket

Feldmár András: „A védekezés az, ami megöl bennünket!”

 

1k

Még több megosztás ▾

Ezo rovat 

Nem a támadás, hanem a védekezés a halálos. Szinte belepusztulunk a védelmező páncél viselésébe. A merészség, a vakmerőség, a bátorság gyakorlása az orvosság.

Hirdetés

Cofidis Egészség Hitel-Mert van, ami nem várhat

Az a felfogás, miszerint a sebezhetőség gyengeséget jelent, a legelfogadottabb és egyben legveszélyesebb tévhit, amit a sebezhetőségről gondolunk. Miközben egész életünkben igyekszünk távol tartani magunktól a sebezhetőséget, és az ellen védekezünk, nehogy túl érzelmesnek tartsanak minket, az is megvetést vált ki belőlünk, ha mások kevésbé képesek hajlandók leplezni az érzéseiket. Odáig jutottunk, hogy ahelyett, hogy tisztelnénk annak a bátorságát, aki sebezhető, inkább hagyjuk, hogy a saját félelmeink és feszengésünk miatt bíráljuk és kritizáljuk őket. 

A sebezhetőség nem jó vagy rossz dolog, se nem valami sötét érzelem, se nem feltétlenül könnyed vagy pozitív élmény. A sebezhetőség megtalálható minden érzelem és érzés mélyén, mert érezni egyszerűen annyit tesz, mint sebezhetővé válni. Ha a sebezhetőséget gyengeségnek tartjuk, úgy az érzelmeket is gyengeségnek tartjuk. Elzárkózni tulajdon érzelmi életünktől azért, mert  túl nagy a kockázat, hogy sérülhetünk, olyan, mint faképnél hagyni azt, ami célt és értelmet ad az életünknek.

A sebezhetőséggel szembeni ellenállásunk gyakran abból fakad, hogy olyan sötét érzelmekkel kötjük össze, mint a félelem, a szégyen, a gyász, a szomorúság és a csalódás – olyan érzelmekkel, amelyeket annak ellenére sem vagyunk hajlandók kibeszélni, hogy gyökeresen meghatározzák azt, hogy ahogy élünk, szeretünk, dolgozunk és vezetünk. Amit a legtöbben képtelenek vagyunk megérteni, az az, hogy a sebezhetőség a bölcsője mindazoknak az érzelmeknek és élményeknek, amelyekre áhítozunk. A szeretet, az összetartozás, a bátorság, az empátia és a kreativitás mind a sebezhetőségből születnek. Amennyiben tisztább célokra vagy tartalmasabb szellemi életre vágyunk, a sebezhetőség az út. 

A sebezhetőség nem más, mint bizonytalanság, kockázat és érzelmi kiszolgáltatottság

Felkelni nap mint nap úgy, hogy szeretünk valakit, aki nem is biztos, hogy viszontszeret, akinek nem tudjuk garantálni a biztonságát, aki megmaradhat az életünkben, de el is hagyhat minket egy figyelmeztető szó nélkül, aki vagy hű lesz halála napjáig, vagy elárul minket holnap – na, ez a sebezhetőség. És ha szeretünk valakit, akkor bizony érzelmileg kiszolgáltatottak leszünk. Igen, ez ijesztő, és igen, ez azt jelenti, hogy tárt karokkal várjuk, hogy akár bántsanak minket – de őszintén, el tudunk képzelni olyan életet, amiben nem adunk és nem kapunk szeretetet?

A legfőbb veszély, hogy gyengeségként gondolunk az érzésekre...

A könyvrészlet Brené Brown: Bátraké a boldogság címe könyvéből való, melyet Feldmár András a következő szavakkal ajánl: „Brené Brown bátorít minket, hogy gyakoroljuk a bátorságot, hogy tanuljuk meg, hogyan álljuk a sarat, és reszkírozzuk, hogy esetleg bántanak minket, hogy ne bújjunk el, ne izoláljuk magunkat a magányosság bunkerében. Brown kutatja, hogyan tanulhatnánk meg azt, amit ő »szégyentűrés«-nek nevez. Mit tegyünk, hogy ne legyünk törékenyek, ne haljunk bele a szégyenbe? Freud is, Selye János is kimondta, bebizonyította, hogy lélekben is, testben is a »védekezés az, ami megöl minket«. Nem a támadás, hanem a védekezés, a túlreagálás a halálos...”

Ha nem most akkor mikor ?

Feldmár: „Ha nem most, akkor mikor?”

 

1k

Még több megosztás ▾

Ezo rovat  – Czvitkovits Judit – 2013. 06. 05.

Megszégyenített gyermekek, szeretettől rettegő, mazochista felnőttek, és a meg nem élt pillanat: Feldmár András legutóbbi előadásán újra ébresztőt fújt.

Hirdetés

Minõségi magánegészségügy részletre-Cofidis Egészség Hitel

„Ha én nem állok ki magamért, akkor ki fog értem kiállni? Ha én csak magamért fáradozom és állok ki, akkor mit érek én? És ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor mikor?” 

Feldmár András az ókorban élt talmud mester, Hillél által megfogalmazott három kérdésére építette legutóbbi előadását, melyet Most vagy soha! címmel hirdettek meg. A terem zsúfolásig telt, ezerötszáz ember volt kíváncsi a kétestés előadására, ahol a megfoghatatlan idő, a félelmetes szeretet és az életet felemésztő szégyen került a kíméletlen őszinteségű terapeuta virtuális analízisének középpontjába.

Fotó: Feldmár Intézet

Ki lehet értem, ha én nem vagyok magamért? 

Feldmár egy fájó igazsággal indít: soha senki nem tudja, hogy mit érzel, ha én hozzád érek, nem fogom tudni, hogy közben te mit érzel. Egyedül vagyunk. Csakis a magunk élményeit tudhatjuk. Te mesélhetsz a saját élményedről, de én soha nem fogom érteni. Én magam lehetek az egyetlen, akit belülről ismerek. Komolyan kell hát vennem saját magamat.

Gyerekként az ember még tudja, mi jó neki, mi nem, mit akar, mit nem… Aztán idővel, a különböző társadalmi hatások, a szülők, később a tanárok fosztják meg ettől a képességétől.

– Meleg van itt! – mondja a gyerek.
– Hülye vagy? Itt nincs meleg – vág vissza a szülő.
Elég a legegyszerűbb mondat, és a gyermek elszégyelli magát, mindenható szüleinek elhiszi, hogy nincs is meleg, és tényleg hülye – és szépen elkezdi elveszíteni a kapcsolatát a valósággal. A gyerek megtanulja nem elmondani, hogy mit szeretne, elkezd hazudni, hogy megvédje magát. Azért hazudik, mert azt tanulja, hogy saját igazsága nem elég jó. Azt mondja, amit a környezete, a szülei hallani akarnak. Miért tesz ilyet? Azért, mert egy gyermek számára fájdalmas a felismerés, hogy a szülei nem a barátai. Nem is akar tudomást venni erről, a szülő védelmében inkább elhiszi, hogy ő a rossz. Ha elfogadná, hogy a szülei nem veszik komolyan, azzal szülei ellenségekké válnának. De a gyerek nem akar szembesülni azzal, hogy a szülei nem a barátai, inkább elfedi azt, ami nyilvánvaló.

Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy megmondjuk, felvállaljuk, ami belül van. Legtöbbször inkább azt mutatjuk, amire a másik/mások vágynak, amit elvárnak tőlünk. Sőt egy idő után elkezdünk arra vágyni, és azt hisszük, hogy a másik vágya a mi vágyunk is. Ez vegytiszta őrület, hiszen még egy egysejtű organizmus is jobban tudja, hogy mit akar: a fényt keresi, mert tudja, neki arra van szüksége. Az ember számára vajon miért olyan nehéz felvállalni, ami neki jó, ami az az ő saját vágya?

Ha én csak magamért fáradozom és magamért állok ki, akkor mit érek én?

Hillél második kérdése arra világít rá, hogy emberi kapcsolatainkban mi magunk hol foglalunk helyet, a ranglétra hányadik fokára helyezzük saját személyünket? Előbb magunkra kell vigyáznunk, utána másokra! A sorrend fontos, előbb én, utána a többiek. Ha a sorrend megfordul, az ember soha nem talál rá a boldogságra. Hamupipőke például nem tudta beteljesíteni vágyait, kellett neki egy tündér (terapeuta), aki azt mondja: Menj és táncolj! Dögöljenek meg a randa nővéreid! 

Fontos, hogy a másik segítését ne keverjük össze az önfeláldozással; attól ugyanis, hogy az ember jó önmagához, azt teszi, ami a saját vágya, még marad energiája, hogy a másikat támogassa, segítse. Nem kötelező feláldozni az életünket, de így tenni könnyebb. Milyen gyakran hangzik el emberek szájából a mondta: Én azért vagyok itt, hogy a vágyaidat beteljesítsem! – Ez nem más, mint színtiszta önfeláldozás, sőt mazochizmus. Kinek jó ez? Mit érünk azzal, ha halálunk után azt mondják rólunk, milyen jó ember volt szegény. 

Mire jó, ha feláldozzuk magunkat?
Semmire!
Felelőtlen az, aki nem vigyáz magára.
Aki nem így él, az fél!

Ha nem most, akkor mikor? 

Az ember azt hiszi, hogy ráér. De mi van, ha két perc múlva meghalunk? Márpedig a halál bármikor utolérhet. Miért olyan nehéz hát élni? Jól élni? Önmagunkkal jóban lenni? Mert félünk. Az ember éppen olyan mélyen fél az élettől és a szeretettől, mint a haláltól. Legtöbben attól rettegnek, hogy elfogadják; szeretik őket. A szeretetben ugyanis nincs kontroll. Ha egyszer átadjuk magunkat neki, onnantól minden attól függ, hogy a másik szeret-e:

– Még szeretsz?
– Igen!
– Még mindig szeretsz?
– Igen!
– És most? Most is szeretsz?

Ha szeretve vagyunk, rettegünk attól, ha már nem szeretnek. Ez egy függőségi állapot, a függés azonban nem negatív. Elvégre függünk a levegőtől, a víztől is. Függeni nem tragikus. A szeretettől sokszor azért is rettegünk, mert a Szeretlek! mögött gyakran érezzük, valamit akarnak tőlünk. A feltétel nélküli szeretet önzetlen, ha szeretlek, akkor adni akarok, azt akarom, hogy neked jó legyen, ezért cserébe nem várok semmit.

De nemcsak ettől félünk, félünk kimondani, mit akarunk valójában, félünk, hogy akkor már nem fognak szeretni. Nem lesz többé szükség ránk. Óriási különbség van aközött, hogy szeretetből vagy félelemből csinálok-e valamit. A szeretet nem bántja a másikat, a szeretet békén hagy, a szeretet nem vágy, a szeretet nem vágyik semmire, a szeretet önkéntes rabszolgaság…