Önértékelés / Virginia Satir /

Az önértékelés pszichológiai fogalmat, emberi attitűdöt, érzést, ön­magunkról alkotott képet jelent, és a viselkedésünkben jelenik meg

Az önértékelés olyan képességünk, amelynek segítségével értékes­nek tarthatjuk saját énünket, s méltósággal, szeretettel, és a valóság­nak megfelelően bánhatunk önmagunkkal. Mindenki, akit szeretnek, nyitott a változásra. A lényegünkben nem különbözünk. Az évek hosszú során foglalkoztam gyermekekkel, kezeltem sokféle társadalmi és gazdasági helyzetű családot, találkoztam különféle életkörülmé­nyek között élő emberekkel. Szakmai és személyes életem mindenna­pi tapasztalatai alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy az önértékelés, a „kondér" a döntő tényező abban, hogy mi történik az emberekben és az emberek között.

A magas önértékelésű emberekből becsületesség, őszinteség, fele­lősség, együttérzés, szeretet, kompetencia árad. Ha magas az önérté­kelésünk, azt érezhetjük, hogy számítunk, hogy a világ jobbá válik általunk. Hiszünk saját alkalmasságunkban. Tudunk segítséget is kérni, bár bízunk döntéseinkben, és abban, hogy végül is mi vagyunk saját magunk számára a legjobb erőforrás. Becsüljük saját értékeinket, ugyanakkor látjuk és tiszteljük mások értékeit. Bizalmat és reményt sugárzunk. Nincsenek szabályaink, amelyekkel érzéseinket korlátoz­nánk. Azt is tudjuk, hogy nem kell tettnek követnie minden érzésün­ket. Tudunk választani. Értelmünk irányítja cselekedeteinket. Telje­sen elfogadjuk magunkat, mert minden, ami vagyunk, emberi.

Az életerős emberek legtöbbször úgy érzik, jó dolgokkal van fel­töltve a kondérjuk. Ugyanakkor mindannyian átélünk olyan idősza­kokat, amikor legszívesebben azonnal mindent feladnánk, amikor elborít a kimerültség, amikor az élet túl sok csalódást osztott ránk gyors egymásutánban, amikor hirtelen több problémával találjuk magunkat szemben, mint amit kezelni tudunk. De az életerős embe­rek ezeket az időszakos üres kondér érzéseket annak kezelik, amik: átmeneti kríziseknek. Ezek a krízisek új lehetőségek születésének fájdalmai is lehetnek. Talán rosszul érezzük magunkat néha, de elme­nekülnünk nem kell. Bízunk abban, hogy sértetlenül kerülünk ki a válságból.

Az alacsony önértékelésű emberek azt feltételezik, hogy a többi ember becsapja, lenézi, eltapossa őket. Ez egyenes út ahhoz, hogy áldozattá váljanak. Azzal, hogy a legrosszabbra számítana, a leg-rosszabbat hívják ki, és azt meg is kapják. S hogy megvédjék magukat, a bizalmatlanság fala mögé rejtőznek, s a magány, elszigeteltség

iszonyú érzésébe süllyednek. Elzárkózva a többiektől fásulttá, önma­guk és környezetük iránt közömbössé válnak. Nehezen tudnak tisz­tán látni, hallani és gondolkodni, ezért hajlamosak eltaposni, lenézni másokat. Akik így éreznek, hatalmas lelki falakat építenek, amik mögé elbújhatnak, s azzal védik magukat, hogy mindezt letagadják.

Ennek a bizalmatlanságnak és izolációnak természetes következ­ménye a félelem. A félelem beszorít és megvakít; megakadályozza, hogy újabb és újabb lehetőségeket keressünk a probléma megoldásá­ra.. Sőt, még inkább olyan viselkedés felé fordít, mellyel saját kudar­cunkat idézzük elő. (Egyébként megfigyeltem, hogy mindig valami jövőbeli eseménytől félünk, és amint szembetalálkozunk vele, és meg kell küzdenünk a számunkra félelmetes dologgal, a félelem eltűnik.)

Amikor az alacsony önértékelésű emberek kudarcot élnek át, gyak­ran önmagukat hibáztatják. „Semmire sem vagyok jó! Szörnyen el­rontok mindent!" - mondják magukban. Ha valaki gyakran így reagál a nehézségekre, egy idő után veszélyeztetetté válhat a drogokkal, alkohollal vagy más menekülési módokkal szemben.

A rossz hangulat nem azonos az alacsony önértékeléssel. Az alacsony önértékeléssel alapvetően együtt jár, hogy megpróbálsz úgy viselkedni, mintha a nemkívánatos érzések nem léteznének. Jó magas önbecsülésre van szükség ahhoz, hogy elismerd, elfogadd lehangolt-ságaidat.

Ne feledjük, hogy a magas önértékelésű ember is érezheti magát rosszul. A különbség az, hogy ettől nem címkézi magát értéktelennek, s nem tesz úgy, mintha rossz érzései nem léteznének. Természetes, hogy időnként lehangoltak vagyunk. De nem mindegy, hogy elítél­jük-e magunkat ezért, vagy úgy tekintjük ezeket a rossz időszakokat, mint emberi állapotokat, melyekkel valahogyan meg kell birkózni. Erre a folyamatra még többször vissza fogok térni e könyvben.

Ha lehangolt vagy, és ezt nem ismered be, az a hazugság egy formája - hazudsz magadnak és másoknak. Ha nem tartod értékes­nek, fontosnak az érzéseidet, magadat értékeled le, s így tovább mélyíted az „üres kondér" helyzetet. Legtöbbször hozzáállásunk határozza meg azt, hogy mi történik velünk. A hozzáállás pedig megváltoztatható.

Az újszülöttnek nincs múltja, nincs tapasztalata abban, hogyan bánjon magával, és nincs mércéje, amivel megítélhetné saját értékét. Az emberektől kapott üzenetekre kell hagyatkoznia, hogy ő, mint ember mennyit ér. Az első 5-6 évben a gyermek önértékelése szinte kizárólag a családon múlik. Iskolakezdés után már új hatások jelent­keznek, de a család továbbra is fontos. A külső erők azt erősítik meg, amit a gyermek otthon tanult: az értékességet vagy az értéktelenséget. A magabiztos gyerek sok kudarcot el tud viselni az iskolában vagy a kortársai között, míg az alacsony önbecsülésű gyermek tapasztalhat ugyan sok sikert, mégis gyötrő kétségei maradnak saját értékei felől. Már egyetlen negatív élménynek is aránytalanul nagy hatása lehet az eseményhez képest.

A szülő minden szava, arckifejezése, gesztusa, cselekedete üzen valamit, amivel hozzájárul a gyermek önértékeléséhez. Oly szomorú, hogy sok szülő nem veszi észre, milyen üzeneteket küld! Egy anya fogadhatja úgy a hároméves gyerekétől a virágcsokrot, hogy azt

mondja: „Hol szedted?", s közben hangjával és mosolyával azt jelzi, hogy: „Milyen aranyos vagy, hogy virágot hoztál nekem! Hol nőnek ilyen szép virágok?" Ez az üzenet erősíti a gyermek önértékelését.

Az értékesség érzése olyan atmoszférában tud igazán virágozni, ahol tiszteletben tartják az egyéni különbségeket, nyíltan kimutatják a szeretetet, a hibákat arra használják, hogy tanuljanak belőlük, a kommunikáció nyílt, a szabályok rugalmasak, a felelősségről mintát nyújtanak (betartják az ígéretet) és becsületesek. Ez jellemző a tápláló családra. Nem véletlen, hogy azok a gyerekek, akik olyan családban nőttek fel, amelyre a fent említett jellemzők érvényesek, jóban vannak magukkal, következésképpen tudnak szeretni, testileg egészségesek és kompetensek.

Ezzel szemben a problémás családok gyermekei gyakran érzik értéktelennek magukat, hiszen úgy kell felnőniük, hogy nem tiszta körülöttük a kommunikáció, a szabályok merevek, különbözőségükért kritikát kapnak, hibáikért büntetést, és nincs alkalmuk megtanul­ni a felelősséget. Nagy a kockázata, hogy ezek a gyerekek destruktív­vá válnak önmagukkal vagy a környezetükkel szemben. Ilyenkor az egyén képességeinek, lehetőségeinek legnagyobb részét nem hasz­nálja. 

Szerencsére az önértékelés növelhető, kortól, körülményektől füg­getlenül. Mivel az alacsony önértékelés tanult dolog, le is lehet szokni róla, és valami új tanulható meg helyette. Erre az újratanulásra szü­letésünktől halálunkig megvan a lehetőségünk, így soha nem késő. Életünk bármely pontján elkezdhetjük a magasabb önértékelés meg­tanulását.

Ezt tartom tehát könyvem legfontosabb üzenetének: mindig van rá remény, hogy életünk megváltozzon, mert mindig képesek vagyunk új dolgokat tanulni. Egész életünkben fejlődhetünk, változhatunk. Idősebb korunkban kicsit nehezebben, és néha ez lassabban is megy. Minden azon múlik, mennyire vagyunk állhatatosak abban, hogy a saját utunkat járjuk. Annak a tudása, hogy a változás lehetséges, valamint a változás iránti elköteleződés már hatalmas előrelépést jelent. Lehet, hogy néhányan lassan tanulunk, de mindannyian tanít­hatók vagyunk.